...azt is meg lehet érteni. Kertész Imrének minden oka megvan, hogy ne szeresse. Magyarország több emberéletre elegendő szenvedést okozott neki a vészkorszaktól a Kádár-korszakig. Talán ezért vádolja Magyarországot azzal, hogy soha nem dolgozta fel Auschwitzot, s hogy rendszeresen a rossz oldalra áll.

De én szeretem Magyarországot. És én a magam részéről feldolgoztam Auschwitzot - már amennyire ember ezt fel tudja dolgozni. Én a magyar történelem egyszeri, és remélem, soha meg nem ismétlődő mélypontjának értékelem a numerus clausustól a cigányok és zsidók deportálásáig vezető történelmi folyamatot.

Magyarország - legalábbis önszántából - ebben az egy időszakban állt a rossz oldalra. Azt hiszem, Kertész Imre a XX. század történelméről beszélt. Mi történt a XX. században? Az első világháborúban Magyarország nem a rossz, hanem a vesztes oldalon állt. Abban a háborúban nem volt jó oldal. Ez után következett az említett időszak. Melyet a kommunista elnyomás követett, ám csak a szovjet hadsereg jelenléte miatt. 1956-ban a magyar nép kifejezte a szándékát, mely megint a jó oldalhoz kapcsolta. A kommunizmus bukása óta a NATO és az EU tagjává vált, és katonái a többi demokrácia erőit támogatták. Jogos hát a kérdés: hol itt a rossz oldal rendszeressége?

Hiszen Magyarország nem vett részt a búr háborúban, nem tartott gyarmatot, nem hanyagolt el egy elkorcsosult politikai rendszerrel induló, elhagyott gyarmatot sem, még egy atombombát sem robbantott.

Nem szabad összekeverni, hogy az ember a kormány politikáját szidja-e, a nemzet történelmét vagy magát a nemzetet szidja-e. Lehet, hogy van elszámolni valója ennek a nemzetnek. De ahogyan Orbán Viktornak és Vona Gábornak sem adhatjuk oda, hogy kisajátítsák, így még Kertész Imrének sem engedhetjük meg, hogy nemzetünket - mely az övé is - Horthy Miklósnak adja át mindenestül.

Ebben a percben kezdődik Geréb Ágnes ítéletének kihirdetése. A magasan képzett szülész-nőgyógyász-szülésznő-bába-pszichológus, aki több ezer szülést vezetett le évtizedek során, talán börtönben fogja leélni a következő két évet. A vádpontok között olyan eljárás is szerepel, melyet egy orvos tévékamerák előtt is vállalhat. Meg még sok más, amit a hazai orvostársadalom szakvéleménye alátámasztott. A nemzetközi orvostársadalom, illetve a bábaság nemzetközileg legelismertebb képviselője, az amerikai Ina May Gaskin részéről érkezett szakvéleményeket és nyilatkozatokat a bíróság meg sem vizsgálta a másodfokú tárgyalás során.

Az elsőfokú ítélet során a bíróság szokatlan, váratlan, az ügyészek által nem is javasolt súlyos ítélettel lepte meg a jatt-alapú szülészeti gyakorlat kedvelőit. Geréb Ágnes ügyvédje fellebbezett, de ugyanígy tett az ügyész is, aki meggondolta magát, és a nyerő pozícióból még nagyobb nyereséget akart kihozni, és a bába ítéletének súlyosbítását kérte.

Reggel eldől, hogy a bíróság kit támogat. Magánjellegű forrásokból tudom, hogy mostanában egy szülés ára 140 ezer forint. Mármint annak, aki befizette a TB-t, és akitől senkinek nem lenne joga pénzt kérni. Ha a bíróság ma nem menti fel Geréb Ágnest az összes vádpont alól, akkor továbbra is azokat támogatja, akik a szülőket gyermekük életének kockáztatásával fenyegetik, hogy így tegyenek szert jogos fizetésükön felül a magyar átlagkereset sokszorosára, adómentesen, feketén.

A magyar igazságszolgáltatásnak nem lehet megbocsátani, amit ezzel a kiváló orvossal szemben elkövetett. Bízzunk benne, hogy nem súlyosbítja ezt.

Olvasd a Sárdobálót is!

Régi megfigyelés, hogy bizonyos pályákon, munkakörökben meglepően nagy a zsidók aránya. Az is régi megfigyelés, hogy ezekben a munkakörökben több pénzt lehet keresni, mint a gazdaság más ágazataiban. Például sok ügyvéd, bankár vagy újságíró zsidó, míg a földművesek vagy a bányászok között elvétve sem találunk. A zsidó földművesek hiánya egészen különös, hiszen minden társadalom többsége eredendően földműves. Mindez persze azt is jelenti, hogy a zsidók a többségi társadalmaknál sokkal inkább városlakók. A régi megfigyelésnek három klasszikus magyarázata van. A rasszista olvasatban a zsidók maguk monopolizálják ezeket a szakmákat, kirekesztik a gójokat, sőt ezeken a „nem termelő” szakmákon keresztül ki is zsákmányolják a „termelő” többségi társadalmat. Mivel nyilvánvaló, hogy az évszázadok óta jogilag korlátozott zsidóság nem volt képes monopolizálni semmit, és az is, hogy a modern társadalmakban a lakosság egészének többsége a tercier, azaz klasszikusan nem termelő szektorban dolgozik, ez az olvasat ostoba, és persze ami annál is rosszabb: gonosz és káros. Egy ellentétes érvelés szerint éppen a zsidók jogfosztása vezetett a megfigyelt jelenséghez: mivel a középkorban nem birtokolhattak földet, és nem lehettek céhek tagjai, csak a kereskedelem, a szolgáltatások és a pénzügyletek maradtak számukra. Az érvelés első fele nyilvánvalóan igaz, a probléma inkább az, hogy a zsidóság városba költözése Európában is korábban indult meg, mintsem a középkori egyház ezt elérhette volna, ráadásul lejátszódott a muzulmán Közel-Keleten is, ahol ilyen korlátozások nem léteztek. Végül a harmadik elmélet szerint a zsidókban nincs semmi különös, a vallási/faji kisebbségek a világon mindenhol úgy igyekeznek közösségként fennmaradni, hogy néhány szakmában koncentrálódnak. Így van ez az afrikai indiaiakkal éppúgy, mint az indonéziai kínaiakkal, vagy épp az európai zsidókkal. Ez ugyan cáfolhatatlanak tűnik, nem magyarázza meg azonban azt, hogy miért éppen a jobban jövedelmező szakmákban koncentrálódtak a zsidók.

Olvasd a Sárdobálót is!

Most meg éppen az oktatási rendszert reformálják. Ez önmagában jó hír is lehetne, de mégsem az. Amit a Fidesz (vagy a KDNP?) szándékaiból látni lehet, azt négy pontban foglalhatjuk össze:
1. Az oktatáson keresztül erősítsük a nemzeti identitást.
2. Állítsuk helyre a régi színvonalat (ez valójában erősen egybeesik az első ponttal, pl. amikor Hoffmann államtitkár asszony János vitéz vs. Harry Potter küzdelmet vizionált, úgyis mint a magyar minőség és a globális szenny harcát).
3. Alkalmazkodjunk a piac igényeihez, azaz legyen rövidebb a tankötelezettség, könnyebb a szakiskola és szakmaibb a felsőoktatás (a piac ebben a kontextusban mindig Demján Sándor és Széles Gábor vállalkozókat jelenti pars pro toto).
4. Mivel nem merjük megfizettetni a hallgatókkal a felsőoktatás költségeit, röghözkötéssel oldjuk meg a problémát.
A következőkben csak a 2-4. pontokkal foglalkoznék. (Bár szakmámból fakadóan kéjes élvezettek turkálok a naftalinszagú múltban, az oktatást nem a 19. század veszélyes hulladék-lerakó telepének tekintem, de erről majd máskor.) Az oktatás ugyanis olyan nagyüzem, ami ún. humán tőkét termel, ez pedig elengedhetetlen feltétele, sőt, valójában a legfontosabb motorja a gazdasági növekedésnek. És mint oly sok más esetben, ennek a hatékonyságát is megmérték mások, máshol, az eredmények figyelmen hagyása saját ignoranciánk jele. Miért ne így reformáljunk?

Olvasd a Sárdobálót is!

Azt írja TGM, hogy „Csurka nekünk nem közömbös. Meggyászoljuk, mert gyászoljuk magunkat.” Ezzel nagyjából mindent elmondott, amit egy Csurka-nekrológban lehet, de attól tartok mégsem úgy gondolta, ahogy én. TGM ugyanis azt írja: Csurka nem volt nagy drámaíró, ez csak utólagos legenda, akiknek muszáj volt elhatárolódniuk az antiszemitizmusától, azok ezzel takargatták látens rokonszenvüket, mindazonáltal közepes irodalmi munkássága mégis a magyar nép sorsa körül forgott, és hatalmas szívével szerette népét, amit féltett a modernitástól, a rendetlenségtől, a lázadástól ezeket nevezte ő ugyanis zsidónak, és hát ezért minden Csurka által okozott kár ellenére sajnálhatjuk őt, mint valakit közülünk. Mindez persze gondosan ellenpontozva van: Csurka antitézise a Jobbik, ami nem szeret, csak számít, nincs gyökere, „strukturális globálfasiszta”, ahogy TGM fogalmaz. Attól tartok, téved. Nem mindenben, a részletekben általában igaza van, mint oly sokszor, hanem a lényegben, az egészben téved óriásit, mint mindig.

Olvasd a Sárdobálót is!

A fogamzásgátlástól okosabbak lesznek a lányok, ha tetszik, ha nem, és akinek nem tetszik, az jól tenné, ha erről beszélne. Mert lehet a fogamzásgátlást mindenféle erkölcsi szempontból is megközelíteni, de vaknak lenni a mérhető eredményre biztosan erkölcstelen. Mert a társadalmi jelenségek bizony mérhetők, és abból tudományosan igazolható következtetéseket lehet levonni. Ha már valaki bele akar szólni felebarátai életébe, akkor előbb vizsgálja meg a várható hatásokat, mondjuk úgy, hogy megnézi, ahol már bekövetkeztek. Mert mi történik, ha valahol elterjednek a fogamzásgátlók.
Úgy tűnik, hogy először mintha elromlana minden: csökkenni kezd a gyerekszám, de arányaiban egyre több az alacsony súllyal és/vagy szegény családban született gyerek. Arányaiban, mondom, azaz nem lesz több, mint korábban, csak épp a csökkenés jórészt a magasabb státusú családokban következik be. Azok a nők szülnek kevesebb gyereket, akiknek több esélyük van tovább járni iskolába és állást vállalni. Aki nem lát maga előtt ilyen esélyt, az továbbra is szül (vagy a férje álláspontja érvényesül, de ez most mellékszál).
De egy idő után változik a trend. Egyre növekszik a felsőfokú végzettséggel rendelkező anyák száma. Ez önmagában is hatalmas érték, de ha valaki csak a gyerek szempontját vizsgálná, akkor más kutatásokból pedig tudjuk, hogy a gyerekek iskolai teljesítményét a leginkább a szülők iskolázottsága határozza meg. Másrészt pedig – figyelem! – csökken a válások száma. Puff neki, erkölcsi szempont. Kedves ellenzők: ne lehessen fogamzásgátlás, tehát több válást szeretnétek?
Még nincs vége. A józan ész is ezt mondaná, de meg is mérték: a fogamzásgátlással csökken az abortuszok száma. A gyerekgyilkosságoké, ha úgy tetszik.
Én az okos lányokat választanám.
 

Olvasd a Sárdobálót is!

Van két pénzügyi legenda Magyarországon, amiknek első ránézésre semmi közük egymáshoz. Pedig de. Egyrészt a bankok folyton visszaélnek erőfölényükkel és igazságtalanul magas kamatot követelnek. Ezért aztán a derék államnak be kell avatkoznia. Ha a végtörlesztés vagy az árfolyamgát a finnyásabbaknak túl radikálisnak tűnik is, azt kevesen utasítják el, hogy a bankok körmére kellene nézni, hogy ne egyoldalúan nyerészkedjenek. Ez ugyebár a középosztály saját problémája. A másik legenda az uzsorakölcsöné, miszerint a szegény falvak lakosságát a gonosz uzsorások terrorizálják, ezért aztán jobb lenne a gyermeteg szegények kezébe konzerveket adni készpénz helyett. Mert akkor nem tudnak törleszteni, tehát nem is kapnak uzsorakölcsönt, és ez mindenkinek a legjobb. Hát ez is a középosztály problémája, hiszen egyrészt a szegényeket erről nem kérdezzük meg, másrészt meg minek is tennénk, hiszen úgyis a mi adónkból segélyezzük őket. (Most direkt nem térnék ki a két probléma rasszista olvasatára, mert ugye kik a bankárok, és kik a segélyezett szegények, na, ugye, mindannyian tudjuk, kik, de most tényleg nem erről van szó.) De mi köze a két legendának egymáshoz?

http://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/a_koztarsasag_napja 

Olvasd a Sárdobálót is!

Vona Gábor legfrissebb coming out-ja végre megvilágított mindent, amit az elmúlt napokban nem éttettünk. Mondjuk meg kellett várni a beszéde végét, hogy kiderüljön az igazság, sőt addig elég durva szellemi fekvőrendőrökön kellett átbukdácsolnunk, de megérte. Hogy mire gondolok? Hadd vezessem végig az olvasót ezen a verbális szerpentinen. Mert Vona Gábor önmeghatározott, és jó radikális módjára a tagadással kezdte. Hiszen mi definiálná jobban azt, hogy kicsoda ő, ha nem az, hogy kicsoda nem. Az ellenség a legjobb összetartó erő, ezért is van belőle a Jobbiknak olyan sok.

A Jobbik ugyanis nem kommunista, hiszen „szellemi centruma” (már magától a szótól borsódzik a szívcsakrám) nem az osztályhatalom. Ez még igaz is lehet, főleg, hogy nehezen találom a Jobbik szellemi centrumát (most tényleg, szellemi?). De antikommunizmusa leginkább a nyugdíjas-ellenességében merül ki (emlékszünk még, hogy tavaly ilyenkor hárommillió nyugdíjas és hárommillió cigány országát vizionálta?). Az a párt, amelyik ingyenes, állami oktatást, az állam által teremtett munkahelyeket, az állam által megvédett földtulajdont és állami irányítású külkereskedelmet akar, valamint kizárólag azoknak adna enni, akik dolgoznak, talán tényleg nem kommunista, de akkor mi? Mert Vona szerint nem is fasiszta, hiszen az sz. c-je nem az államhatalom. Nem ismételném el a fentieket. De még nincs vége, ugyanis a Jobbik nem is náci, hiszen a sz. c-je nem a faji hatalom. Gondolom az Izrael-ellenességnek, Cohn-Bendit mániákus gyűlöletének, Irán imádásának, vagy másrészről a „cigánybűnözés” emlegetésének, sőt a cigányság szaporulatának leszorítására való törekvésnek semmi, de semmi köze a faji gondolathoz. Hát ezt eddig nem vettük be.

Olvasd a Sárdobálót is!

A magyar kormány szabadságharcot vív. Ez az értelmezési kerete a jelenlegi gazdaságpolitikának. Megint nem egy szakpolitika tartalma, hanem a köré szőtt mítosz szerez neki támogatókat és ellenfeleket. A mítosz mindig konstrukció, de ezúttal nem csak hamis, de káros is. Szedjük szét.
I. A nemzet (01.23.), II. A függetlenség (01.25.), III. A mítosz (01.27.)

A nemzeti függetlenséget evidens értékként kezeljük, anélkül hogy rákérdeznénk, miért. Pedig a szóösszetétel csöppet sem egyértelmű, úgy pedig nehéz az értékéről nyilatkozni. Nézzük most már egészben: mi is az a nemzeti függetlenség? Mivel a definiálással eddig sem jutottunk sehova, most inkább azt vizsgáljuk meg, hogyan jött létre és működött ez a mítosz a magyar történelemben. Mint minden ez is 1848-cal kezdődött. A 19. század mifelénk is a modernizáció nagy korszaka, amikor többek között nálunk is meghonosodott az alkotmányosság, a természetes jogok elismerése és a piaci verseny. De a kor másik nagy divatjából sem lehetett kimaradni: az egyenjogú polgárok politikai közösségét nemzetként definiálták, amit egyben azonosítottak a magyarul beszélők kulturális közösségével is. Ez az egybeesés vezetett ahhoz a félreértéshez, hogy a modernizációpárti politikai elit és az azt gátolni igyekvő uralkodóház konfliktusát a magyar nemzet idegen elnyomókkal szembeni szabadságharcává stilizálták. Bár itt a túlzás költői eszközével éltem, az leszögezhető, hogy egyetlen, mégoly nemzetiszínűre mázolt uralkodóház sem volt akkoriban modernizációpárti, másrészt pedig a modernizációs törekvésekben sem volt semmi nemzeti jelleg, épphogy inkább a kozmopolita mintát követték.

Olvasd a Sárdobálót is!

A magyar kormány szabadságharcot vív. Ez az értelmezési kerete a jelenlegi gazdaságpolitikának. Megint nem egy szakpolitika tartalma, hanem a köré szőtt mítosz szerez neki támogatókat és ellenfeleket. A mítosz mindig konstrukció, de ezúttal nem csak hamis, de káros is. Szedjük szét.
I. A nemzet (01.23.), II. A függetlenség (01.25.), III. A mítosz (01.27.)

A nemzeti függetlenséget evidens értékként kezeljük, anélkül hogy rákérdeznénk, miért. Pedig az összetett szó egyik eleme sem egyértelmű, úgy pedig nehéz az értékéről nyilatkozni. Folytassuk a hátuljával. Mi a függetlenség? A szótár szerint a függetlenség egy ország képessége az önkormányzásra, valamint területének szuverenitása. Ha tehát egy ország maga hozza és kényszeríti ki törvényeit, valamint területétől jogszerűen nem lehet megfosztani, akkor független. Elég önkényes definíció, hiszen ennek segítségével egyáltalán nem mondható meg, kinek is jár függetlenség. Amíg egy ország nem létezik, addig egyrészt nincs kihez-mihez kapcsolni az önkormányzás és a szuverenitás jogát, másrészt addig ezek éppen ahhoz az országhoz kapcsolódnak, amiből kiszakadni készül. Amíg nem létezett Szlovákia, honnan tudtuk, hogy éppen ennek az országnak jár a függetlenség? És amíg nem létezett, addig a függetlenség éppen a Magyar Királyságnak járt, nem? Felágaskodott bennünk a revizionizmus fenevada? Ültessük le, mert az okfejtés épp így alkalmazható a Habsburg Birodalomra is. A függetlenség csak utólag válik értékké, mégpedig a mindenkori győztesek értékévé.

Olvasd a Sárdobálót is!

A magyar kormány szabadságharcot vív. Ez az értelmezési kerete a jelenlegi gazdaságpolitikának. Megint nem egy szakpolitika tartalma, hanem a köré szőtt mítosz szerez neki támogatókat és ellenfeleket. A mítosz mindig konstrukció, de ezúttal nem csak hamis, de káros is. Szedjük szét.
I. A nemzet (01.23.), II. A függetlenség (01.25.), III. A mítosz (01.27.)

A nemzeti függetlenséget evidens értékként kezeljük, anélkül hogy rákérdeznénk, miért. Pedig az összetett szó egyik eleme sem egyértelmű, úgy pedig nehéz az értékéről nyilatkozni. Kezdjük az elejével. Mi a nemzet? A szótár szerint a nemzet vagy egy bizonyos állam polgárainak összessége, vagy pedig olyan emberek csoportja, akiket a közös származás, nyelv, kultúra és történelem köt össze. Szokás a két kategóriát államnemzetként, illetve kultúrnemzetként leírni, és persze szokás kritikusan hozzáfűzni, hogy az államnemzet tagjait a legtöbb esetben bizony nyelvi és kulturális szálak is összekötik, meg fordítva a kultúrnemzet tagjai is általában egy állam polgárai. De előreszaladtunk. Vegyük az államnemzetet. Ha a nemzet tehát egy állam polgárait jelenti, akkor a nemzeti függetlenség tökéletes tautológia, hiszen nem létezik nem független nemzet. Hiszen maga a független államiság generálta a nemzet fogalmát, azzal magyarázni a függetlenséget nem lehet: ha azért vagyunk franciák, mert létezik Franciaország mint szuverén állam, akkor nem magyarázhatom Franciaország függetlenségének jogosságát a franciák létezésével. Ez zsákutca, ezzel a fogalommal csak leírni lehet egy állapotot („léteznek független nemzetek”), de értékítéletre nem alkalmas.

Olvasd a Sárdobálót is!

Van az úgy, hogy már teljesen kifulladtunk és csak lesből tudunk gólt rúgni. Valahogy így van ezzel az egész jobb sorsa érdemes neokonzervatív média. Múltkor a Konzervatórium posztja kapcsán elmélkedtem hasonlóról, most épp a Mandiner ad alkalmat erre. Fárasztó lehet az állandó egyrészt-másrészt. Most épp leszögezik, hogy helytelenítik a Fidesz kurucos külpolitikáját, de hát azért, ami történik, az bántó. Bántó. Mármint, hogy az ombudsmanok számának csökkentésében, vagy az egyházi törvényben, vagy éppen az Alkotmánybíróság jogkörének csorbításában itt bárki is képes diktatúrát sejtetni. És megint nem elsősorban a nyilvánvaló csúsztatásokkal foglalkoznék, azok szinten aluliak (Van olyan ország, ahol nincs alkotmánybíróság? És tessék mondani, biztos, hogy ettől még nincs semmilyen más, fék-jellegű mechanizmus sem?) Hanem arról, hogy lesből próbálnak sunyi kis gólokat rugdosni: nem a lényegről beszélnek. Hiszen tényleg ne azon vitázzunk, hogy a demokrácia elengedhetetlen feltétele-e a zöldombudsman. Hanem min? Három dolgon. A változások irányán, a változások kritikus tömegén és az ártatlanság elvesztésén.

Olvasd a Sárdobálót is!

Mindig is mondtam, hogy Orbán Viktor nem csak a legtehetségesebb, de a legőszintébb magyar politikus. Sokan vélték úgy, hogy az ő és az egész Fidesz jobboldali fordulata politikai színjáték, hatalomszerzési trükk. Nem gondolja komolyan. Ma már mindannyian láthatjuk, hogy Orbán mindent komolyan gondol: azt is, hogy a kommunisták ellopták a rendszerváltást (szerintem a koporsókban csempészték ki, amíg ő nem figyelt, mert valami beszédet tartott a Hősök terén), és azt is, hogy Magyarország az uborkatermelésből lesz világhatalom (vagy cseresznyéből? Mindig keverem. Ja, nem, az a Torgyán volt.)
Most épp azt mondta, hogy „az erő előtt hajolunk meg, nem az érvek előtt”. Hát megtette Strasbourgban.
De még érdekesebb, hogy eközben itthoni kifutófiúi megpróbálták elhappolni az összes közteret az ellenzék elől. Ahol ekkora a félelem, ott nagy lehet az erő. Okosan tették, hogy meghajoltak előtte.
 

Olvasd a Sárdobálót is!

Orbán Viktor bejelentette az új vidékfejlesztési stratégiát, szokás szerint újra egy ismeretlen dualizmus-kori politikus, most éppen Darányi Ignác neve alatt. És persze újra szokás szerint nem konkrét szakpolitikát kapunk, hanem nemzeti hőzöngést. Nekem nincs bajom önmagában a szimbolikus politizálással, nem baj, ha a szakpolitikához érzelmi szálakkal kötnek politikai tábort. Az sem baj, ha a történelmet kreatívan újrahasznosítjuk (másra amúgy se nagyon jó), azaz nevezzünk el bátran bármit bárkiről. A szimbólumban az a jó, hogy használata során derül csak ki a jelentése. Ha azonban csak szimbólum van, és az a szimbólum mindig valamilyen idilli, de sosem létezett, ugyanakkor paternalista múltba mutat, akkor baj van. Lássuk!

Orbán szerint a kisbirtokot kell támogatni. Ha ez azt jelentené, hogy meg kell védeni a nagybirtok erőfölényétől, azaz biztosítani kell a piaci versenyt, akkor minden oké. De ha állami támogatással vagy korlátozásokkal teszik versenyképessé a drágább termelést, akkor vagy az árakat emelik, vagy a támogatásokat finanszírozó adót.
Orbán szerint a külföldi élelmiszer ipari hulladék. Aha, rajtunk kívül mindenki szemetet eszik. De ki dönti el, mit kell ennünk? A Tervhivatal? És ha nem ehetünk külföldi szemetet, akkor szűkül a kínálat, a piac, tehát megint drágább lesz az élelmiszer.
Orbán szerint harc folyik a termőföldért és a vízért. Persze, Afrikában. De Európában mezőgazdasági túltermelés van, mindenki szabadulni akar a terményeitől. A vízhiány sem európai probléma. A leminősítéseket ennek a számlájára írni annyira ócska próbálkozás a gazdaságpolitika kudarcainak másra hárítására, hogy nem is reagálok rá. A külföldi tulajdonszerzés korlátozása csökkenteni fogja a föld árát, ami az élelmiszerárakat is csökkenthetné. De ugyanakkor visszafogja a külföldi tőke és technológia beáramlását, azaz fenntartja az alacsony hatékonyságot, és ezzel a magasabb árakat.
Összegezve azt mondhatjuk, hogy Orbán az élelmiszerárak és/vagy az adók nagyszabású emelésére készül, miközben újabb piackorlátozó intézkedéseket vezet majd be. Ez azon túl, hogy még jobban elnyomorítja a magyar szegényeket, tovább rombolja az ország kilábalási esélyeit.

Orbán szerint Magyarország eredendően mezőgazdasági ország, és akkor volt erős, amikor a mezőgazdasága erős volt. Ez értelmezhetetlen hülyeség, és tökéletes példája a kitalált múltba forduló nemzeti ámokfutásnak. Minden ország mezőgazdasági eredendően, hiszen az ipari forradalomig mindenhol a társadalmak elsöprő többsége a földből élt. És vannak országok, amik azok is maradtak, ezek ma a világ menthetetlenül szegény nyomorrégiói. Amikor a GDP zömét a mezőgazdaság adta, akkor ez az ágazat nem termelt többet, mint most, sőt inkább kevesebbet, csak épp semmi más nem volt: a GDP töredéke volt a mostaninak. A mezőgazdaság relatív „ereje” egy ország gyengeségének legbiztosabb jele. A mezőgazdasági „erő” konzerválása pedig mindig a modernizáció, és ezzel a gyarapodás megakadályozásának hazug ideológiája volt. Most se hagyjuk ezt megtörténni!
 

Olvasd a Sárdobálót is!

Orbán Viktor miniszterelnök jó tíz éve nevezte Bethlen Istvánt a harmadik honalapítónak (segítek: az első kettő Szent István és IV. Béla volt). Felületes fikablogok zugfirkászai azt hihetnék, hogy politikai programját tartotta követésre méltónak. Bethlen ugyanis a korlátozott parlamentarizmus híve volt, ahogy saját maga fogalmazott:
„Mi demokráciát akarunk, de nem a nyers tömegek uralmát, mert azok az országok, ahol a tömegek uralma vált úrrá az egész nemzet felett, a pusztulásnak vannak kitéve.”A választójog rendeleti úton való szűkítése (csak érett, művelt hazafiak szavazhassanak), a vidéki nyílt szavazás fenntartása (a magyar ember vállalja a véleményét), a munkásmozgalom és a szakszervezetek korlátozása (az internacionalista fertőtől való óvakodás), a leválthatatlan kormánypárt megszervezése (politikán felülemelkedő centrális erőtér) és a nem választott tagokból álló felsőház helyreállítása (a nemzet színe-java) sikeresen megfojtotta az első magyar demokrácia-kezdeményt állította helyre a politikai stabilitást. Hazug demagóg persze, aki ehhez merné hasonlítani a sajtó megregulázását, az Alkotmánybíróság jogkörének megnyirbálását, az Alkotmány egyoldalú átírását, a választási rendszer átalakítását, az ombudsmani rendszer szétverését.

Mára ugyanis lehullt a lepel. Orbán nem a politikai örökséget viszi tovább, hanem a gazdasági konszolidáció lemásolására készül. Mert Bethlen István a Népszövetségtől felvett hitellel stabilizálta a magyar gazdaságot. Hogy a hitelt megkaphassa, Magyarország felvételét kérte a Népszövetségbe, sőt képes volt az addig még magyar kézben lévő Burgenlandot is átadni Ausztriának. De még ennél is tovább ment: a kölcsönért cserébe a Népszövetség teljhatalmú biztost küldött Magyarországra, Jeremiah Smith Jr. amerikai üzletembert, akinek a szignója nélkül a magyar költségvetés egyetlen kifizetést sem teljesíthetett. Az ország lekötötte teljes vámbevételét, valamint a cukorból, sóból és dohányból befolyó adókat a kölcsön törlesztő-részleteinek fizetésére. Ennyit a nemzeti függetlenségről és arról, hogy a magyar kormány csak a magyar emberek akaratának engedelmeskedik. Nem tudunk nem elképedni Orbán Viktor zsenialitásán, aki tudja, hogy ennek a megismétlésére készül az EU és az IMF hiteléért, és jó konzervatívként kuruc népét az egykori miniszterelnök dicséretével készíti fel a nemzetmentő cselekedetre.
 

Olvasd a Sárdobálót is!

Kertész Istvánnak az inkriminált disszertáció egykori opponensének igaza van: Schmitt Pál ellen politikai támadás indult. Ha ugyanis a köztársasági elnök húsz évvel ezelőtt, sportdiplomataként plágiummal szerzett doktori fokozatot, az politikai kérdés is: alkalmas-e egy ilyen ember elnöknek? (Nem leszek álszent: én nem ezért tartom Schmittet tökéletesen alkalmatlannak, sőt még csak nem is helyesírási hiányosságaiért. Hanem az elnöki pozíció korrumpálásáért. Azzal, hogy elvtelen bólógatójánosként mindent aláír, és mindennel egyetért, rettenetes kárt okozott, lejáratta az elnöki hivatalt. De vissza a doktorihoz.)

Kertész pontosan tudta 1992-ben is, hogy miben vesz részt. Ha honlapja első oldalán fontosnak látja leírni, hogy maga Schmitt Pál doktoriját bírálhatta, akkor azzal beismeri, hogy az egész ügy eleve politikai kérdés volt: lesz-e a MOB elnökének doktorija? Lett. A részvételnek nyilván volt jutalma, de ma már látszik, hogy ára is. Kertész pályafutása is megkérdőjeleződik. Mert a kitűnő előadó eddig sem állt elmélyült tudós hírében. Eredeti kutatása alig ismert, publikációi alapvetően népszerűsítő könyvek, karrierje az ELTE BTK-ról a Testnevelési Egyetemre ívelt.

Vagy túl szigorú lennék? Hiszen nagyon szeretem a könyveit. Itt van a polcomon pl. az Ókori hősök, ókori csaták (Budapest, tankönyvkiadó 1985). Főleg a képeket szeretem benne. Nocsak, most látom az elején a megjegyzést: „A képanyag válogatásához fölhasználtuk a Die Kriegskunst der Griechen und Römer című kiadványt (Buch und Zeit Verlagsgesellschaft mbH Köln 1981)”. Egy német könyvet, szerző említése nélkül? Szerencsére mi már a Google korában élünk. Nos, a szerző John Warry. És a képek mind az ő klasszikus művéből, a Warfare in the Classical World-ből származnak.
 

A cikk egy vitasorozat része. Az alapötlet ennél a posztnál született, a sorozat első írása pedig itt olvasható.

Az Alaptörvény definíciója szerint sarkalatos törvény az, amelyhez a jelenlevő képviselők kétharmadának szavazata szükséges; tehát a BLORÓKA egyik javaslata, hogy a sarkalatos törvényekhez legyen szükséges a kétharmad, tulajdonképpen öndefiníció.

• alapvető törvények: az alaptörvény és más törvények, melyek a jogállamiság kereteit határozzák meg. Ide tartoznának a mostani sarkalatos törvények közül azok, amelyek általános szabályokat fektetnek le, például a választások módját, az országgyűlési bizottságok és egyéb szervezetek jogkörét, a különféle megjelenési kötelezettségeket és hasonlókat írnak le.
• sarkalatos törvények: a jogállamot alkotó szervek működését szabályozó törvények. A mostani sarkalatos törvények közül ide tartozna például a köztársasági elnök javadalmazásának szabályozása, de nem tartozna ide az elnök jogállása, amely alapvető törvény lenne.
• általános törvények: az állampolgárok jogait közvetlenül szabályozó törvények.

Az alapvető törvényekhez szükség lenne az összes mandátum kétharmadára. A sarkalatos törvényekhez elég lenne a kiosztott mandátumok kétharmada, az általános törvényekhez pedig nem is a kiosztott mandátumok, hanem akár csak a jelen lévő képviselők fele plusz egy fő szavazata kellene.

Ez a felosztás azért jobb a mostaninál, mert megkülönbözteti az állam felépítését, a jogrendszer alapjait meghatározó törvényeket a jogrendszert biztosító szervezetek működését meghatározó törvényektől. Az Országgyűlés feladata általában ugyanis a jogrendszer működésének biztosítása, míg a jogrendszer alapvető felépítésének módosításához az összes szavazópolgártól pozitívan kapott legitimáció szükséges. Tehát hiába a Fidesz hatalmas, kétharmados legitimációja, ha ennek fele negatív legitimáció, azaz hogy a szavazópolgárok a Fideszre és az összes többi választható pártra nemet mondtak.

Azonban például azt, hogy a bíróságon vagy a rendőri szervezetekben hányan dolgozzanak, a jelenlegi Fidesz-többség is eldönthetné ebben a képzeletbeli rendszerben. Tehát a demokrácia rombolására (vagy javítására) még bőven akadna lehetőség. El lehetne lehetetleníteni a különálló hatalmi ágakat, de összemosni őket lehetetlen volna a teljes lakosság támogatása nélkül.

Andorral elkezdtünk ötletelni, és egy új választási rendszer alapjait kezdtük lerakni. Lássuk az elméletét először is az általam javasolt rendszernek. A gondolat abból indult ki, hogy az eddigi, és a jelenleg érvényes új választási törvény alapján a „győztes visz mindent” elve érvényesül a leginkább, némi arányos kompenzációval, aminek következménye az, hogy egy szélsőséges helyzetben a választók 1/3-ának szavazata elég ahhoz, hogy egy párt 2/3-os többséget szerezzen a törvényhozásban. (2010-ben a 8 millió választóból 2,7 millióan szavaztak a Fideszre, ez pont 1/3...) Sőt, ha még szélsőségesebb helyzetet akarunk, akkor egy olyan esetet vegyünk például, ahol két nagy pártnak a támogatottsága gyakorlatilag megegyezik, mindkét pártra mondjuk 3-3 millióan szavaznak, mégis mind a 106 választókerületben A párt nyer 10 szavazattal B párt előtt. Ez 106 hely A párt javára, és a maradék 93 mandátum pedig a listás szavazatok, valamint a töredékszavazatok alapján lesz kiosztva. B pártnak tehát lesz 6 millió szavazata az országos listán, A pártnak pedig 3, azaz a 93 mandátum 62 - 31 arányban kerül kiosztásra B párt javára, így A párt összesen 137, B párt pedig 62 helyet kap a 199-ből. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi rendszerben két közel egyforma politikai erő esetén is lehet olyan eredmény, hogy az egyik kétharmados többséget kap.

A jelenlegi gazdasági rendszer a kamatra, mint vezérlő elvre épít. A kamat létezése és minden felett álló volta meghatározza a rendszer olyan működését, hogy a folyamatos növekedés szükségszerű, és annak hiányában elkerülhetetlen válság következik be. A továbbiakban bemutatom azt, hogy miért várható egyre nagyobb és nagyobb válság, valamint hogy a jelenlegi gazdasági rendszert hogyan kellene megváltoztatni úgy, hogy ez a kör megtörjön.

A következő írásokban gazdaságról lesz szó egy laikus értelmezésében. Ez azt jelenti, hogy a használt fogalmak egy közgazdász számára esetleg szokatlanok lesznek, viszont remélem egy átlagos olvasó számára jól érthető lesz a poszt-folyam mondandója.

A gazdasági elmélkedés alapját Sivlio Gessel német közgazdász Freiwirthschaft (szabad gazdaság) elmélete képzi. A gondolatmenet Jürgen Probst: Fehlentwicklungen einer Zinswirtschaft című írását követi.

Olvasd a Sárdobálót is!

A poszt előzményeit itt és itt olvashatod.

− Te miért lettél katolikus?
− Bonyolult. Majd egyszer elmesélem.

Nem kerülgethetem tovább a forró kását, megpróbálom szavakba önteni, miért vagyok katolikus. Két oka van: a szabad akarat és a bűnbocsánat. Ha valaki megbarátkozik a Gondviselés gondolatával (hogy miért is tenné ezt, azt egyelőre tegyük még zárójelbe), akkor elég hamar beleütközik a mindenhatóság és a szabad akarat paradoxonába. Mert, hogy az egyiknek szükségszerűen ki kell zárnia a másikat. Nem fogom megoldani a paradoxont, csak kikerülöm, de a számomra leghitelesebb úton. Egyszerűen nem látom értelmét az egész teremtésnek, ha minden óraműszerkezetként jár a kiszabott úton. Ha a kereszténység egyik fő üzenete a szeretet, akkor őszintén szerető felekre van szükség, az pedig lehetetlen előre eltervezve. A mindenhatóság igazi ismérve talán éppen a saját mindenhatóság felfüggesztésének képessége: a szabadság adományozására való képesség. Csak a szabad akarat magyarázhatja a világban fellelhető töménytelen gonoszságot, de csak ez magyarázhatja az érdek nélküli jóság hihetetlen csodáit is. A mindenhatóság fennmarad azonban egy lényeges ponton: nagyon úgy tűnik, hogy az ember, gyarlósága okán, képtelen egyedül visszatalálni a teremtőjéhez, ehhez annak segítsége, az isteni kegyelem szükséges. A meghívás mindenkinek szól, de vissza is lehet utasítani.

Olvasd a Sárdobálót is!

Kormányunk előszeretettel folyamodik a ráolvasáshoz, múlt héten ennek két szimbolikus példájával is találkozhattunk. Országunk neve Magyar Köztársaságból Magyarországra változott, Alkotmány helyett pedig Alaptörvényünk lett. A változások azonban nem alkotnak rendszert, legalábbis nem a szerzők szándékai szerint. A legrendszerszerűbb maga az oktrojálás módja: nem tudjuk, kik találták ki, nem tudjuk, miért, és azt meg végképp nem, miért nem lehet ezekről a dolgokról beszélni a nép választott képviselőivel. És persze rendszerszerű maga a szómágia: a valóságot az elnevezések megváltoztatásával alakítjuk át. Ha mi adunk nevet a dolgoknak, azzal majdnem teremtővé léptünk elő. A Fidesz nyomot akar hagyni maga után, nagy, széles nyomot: ha ő ad nevet az országnak és a legfontosabb jogszabálynak, az bizony legalábbis elefántcsapás. A szavak hatalma óriási, de pont ezért zavarba ejtő, ha a teremtő aktus kiszámíthatatlan. Mert a két változás irány nagyon is különböző.

Nem csak a németeknek van ám Lügenbaronjuk! Őnekik egy nemes, egy igazi zu Guttenberg kellett a plágiumbotrányhoz, nekünk viszont a plebejus elnökünk megadja, ami jár. A tökéletes bűntényt.

Ha másolni kell, másolj igazán! Nem ám félszívvel, itt-ott belejavítgatva, megváltoztatgatva. Az egészet egyben emeld át! Más nyelven írott, lefordítatlan forrás kell, és persze le kell fordítani, de a címét is, úgy soha rá nem jönnek. Hiszen ki is venné a fáradságot, hogy megkeresse a könyv magyar változatát, melyet soha nem is adtak ki? Mármint nem az eredeti szerző nevével.

Már csak az a kérdés, ki fordította le franciából azt a körülbelül 180 oldalt, amit a HVG szerint az Elnök a bolgár szerző művéből emelt át. Ha a köztársasági nemzeti elnök saját maga fordította, és követi nemes elődje példáját, ki tudja, talán még a békemenetre is elmegyek.

Jó, azt azért nem.

Olvasd a Sárdobálót is!

A poszt előzményét itt olvashatod.

− Te miért lettél katolikus?
− Bonyolult. Majd egyszer elmesélem.

Még mindig nem arról fogok írni, hogy én miért vagyok katolikus, de már közeledünk a válaszokhoz. Én azért is vagyok katolikus, amiért a többiek, ezt próbálom az alábbiakban összefoglalni. A katolikusok jelentős része annak született. A kérdés itt tehát az, hogy miért tartanak ki az egyházuk mellett, mindaz ellenére, amit múltkor leírtam. A válasz nem egyszerű lustaság vagy gyávaság, hanem az emberi kapcsolatok működési elvében keresendő. Az ember közösségi lény, néhány ritka kivételtől eltekintve csak közösségben képes teljes életet élni. Az irodalom nem elhanyagolható része pont arról szól, hogy lehetetlen kivonulni a társadalomból, akár csak képletesen is: senki sem teheti meg büntetlenül, hogy nem veszi figyelembe a társadalom szabályait, akármilyen ostobák is azok. A tragikus hősök bukása okozza a katarzist: a tanulság nem csak a hős igaza, de szükségszerű bukása is egyben. Hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy a közösségből való kilépés ára iszonyúan nagy, ráadásul éppen azok esetében a legnagyobb, akik oszlopai egy adott közösségnek.

A Fidesz szeretne erőt demonstrálni. Szeretné az utcára vinni az embereket. Tegye! Meg szeretném nézni, kik azok, akik annyira elégedettek a kormánypolitikával, amennyire az ellenzék elégedetlen. Nekünk, akiknek nem tetszik, most könnyű. Ellenzékben őrjöngeni nem nagy tudomány. Mutassák meg a tüntetés művészetét azok, akik ezt tökélyre fejlesztették. Akik korábban azt mondták, itten egészen más, sokkal szebb világ lesz, mutassák meg, milyen szép ez a világ! Lássuk az örömet, a ragyogó arcokat, a Nemzeti Színejavát! Hátha attól majd jobban tetszik a rendszer is. Ezen mindenki nyer.

Vagy talán tévedünk? Lehet, hogy a Fidesz-szimpatizánsok maroknyi csapata nem tudja, mi mellett vagy mi ellen kellene tüntetnie? IMF: menő vagy nem menő? Tarlóst fideszesként vagy függetlenként szeretjük jobban? Martonyi vagy Matolcsy? Rogán vagy Navracsics? S mi van, ha esetleg mégsem lesznek annyian, mint az Operánál? Hát akkor lássuk azt! Nem csak a Fidesz-szimpatizánsok, mi is erődemonstrációt akarunk! Tessék kivinni a politikát az utcára, és ott is maradni! Majd találunk valakit a Parlamentbe is.

Update: jönnek! Békemenet lesz, nem is akármilyen! Hiszen a kormány is békét akar, nem értelmetlen acsarkodást, nem ám az imperialista EU ármánykodását! A kezdeményezők: "Bayer Zsolt közíró, Bencsik András főszerkesztő, [...] Széles Gábor vállalkozó", nem is írom ide a teljes listát, nemzetünk legdélcegebb daliái mind ott fognak menetelni, a Hősök terétől a Parlamentig. Blogunk javaslata tehát: a béke ne álljon meg az Országház előtt, hanem menjen tovább, amilyen messze csak lehet!