Olvasd a Sárdobálót is!
A poszt előzményeit itt és itt olvashatod.
− Te miért lettél katolikus?
− Bonyolult. Majd egyszer elmesélem.
Nem kerülgethetem tovább a forró kását, megpróbálom szavakba önteni, miért vagyok katolikus. Két oka van: a szabad akarat és a bűnbocsánat. Ha valaki megbarátkozik a Gondviselés gondolatával (hogy miért is tenné ezt, azt egyelőre tegyük még zárójelbe), akkor elég hamar beleütközik a mindenhatóság és a szabad akarat paradoxonába. Mert, hogy az egyiknek szükségszerűen ki kell zárnia a másikat. Nem fogom megoldani a paradoxont, csak kikerülöm, de a számomra leghitelesebb úton. Egyszerűen nem látom értelmét az egész teremtésnek, ha minden óraműszerkezetként jár a kiszabott úton. Ha a kereszténység egyik fő üzenete a szeretet, akkor őszintén szerető felekre van szükség, az pedig lehetetlen előre eltervezve. A mindenhatóság igazi ismérve talán éppen a saját mindenhatóság felfüggesztésének képessége: a szabadság adományozására való képesség. Csak a szabad akarat magyarázhatja a világban fellelhető töménytelen gonoszságot, de csak ez magyarázhatja az érdek nélküli jóság hihetetlen csodáit is. A mindenhatóság fennmarad azonban egy lényeges ponton: nagyon úgy tűnik, hogy az ember, gyarlósága okán, képtelen egyedül visszatalálni a teremtőjéhez, ehhez annak segítsége, az isteni kegyelem szükséges. A meghívás mindenkinek szól, de vissza is lehet utasítani.
Mielőtt a fenti gondolatmenetet továbbfűzöm, muszáj közbeszúrnom még valamit. Saját gyarlóságaim egyike az intellektus túlértékelése (misére is csak oda tudok járni, ahol a prédikáció leköti az agysejtjeimet). Az emberi értelem csodálatos eszköz, biztos, hogy fontos célja van. Megint csak értelmetlennek tűnne, ha nem egészítené ki a szabad akarat: a döntések, választások képessége, a kíváncsiságé. Nem tudom elképzelni, hogy a kérdezés bármikor is tilos, vagy káros lenne. A válaszok lehetnek zavarba ejtőek, de sosem maga a kérdés a hibás. A katolikus egyház szervezetként nem nőtt fel a karizmájához: szűk kantáron tartja a kíváncsiságot. Mégis, történelme során (nyilván egyszerűen a hossza miatt is, no, de pont ez a lényeg) oly sokfajta gondolat fogant meg benne, hogy minden mai és régi bűne ellenére tudok rá úgy tekinteni, mint a szellemi sokszínűség tárházára. Megengedem magamnak a válogatás luxusát: Ágostont sosem szerettem, Tamást viszont nagyon is. (Bérmanévnek is ezt választottam, elsősorban az Aquinói miatt, de benne volt a hitetlenkedő, és persze egy kedves barátom is.)
De vissza a kegyelemhez. Az egész kereszténység leggrandiózusabb koncepciójának a bűn, a bűnbánat és a bűnbocsánat együttesét tartom. Tudom, hogy az emberi etikai viselkedés sok elemére van már evolúciós magyarázat, de engem a természettudományos eredmények sosem tudnak eltántorítani a hit lényegétől: ha képes vagyok a teremtés hat napját metaforikusan értelmezni, akkor bármilyen más kérdésben is össze tudom egyeztetni a tudományos és a hitbéli igazságot. Márpedig az ember képes felismerni a jót és a rosszat. Azt is tudja, mikor teszi az egyiket, és mikor a másikat. A bűnnel automatikusan együtt jár a bűntudat, még ha sokszor kialakítjuk a hárítás mechanizmusait, valahol előbb-utóbb utat tör, és bevégzi munkáját. A bűntudat sokszor felér a büntetéssel, amivel nem felmentést akarok adni a bűnösöknek, csak jelezném, hogy a lelkünk ebben a kérdésben sokszor önálló életet él. A bűntudat teljében pedig egyszer csak felmagasodik a megkönnyebbülés, hogy ha visszacsinálni vagy jóvátenni nem is mindig, de megbocsátani lehet. Az a hit, hogy van valaki, aki bűneink ellenére is szeret bennünket, annyira csodálatos, hogy az illetőnek léteznie kell.
Mondhatjuk, hogy mindez közös keresztény örökség. Így van, de nekem fontos az eköré szőtt katolikus mechanizmus: ha találsz lelki vezetőt, neki elmondhatod bűneid, és ő közvetítheti a meggyőződést, hogy őszinte megbánás esetén létezik bocsánat. Léteznie kell. Én sok mindenben kételkedem. Nem tudom, mi lesz velem halálom után, de képtelen vagyok elhinni, hogy intakt személyiségként élnénk tovább. Hiszek a lélekben, de nem a testünktől független létezőként, hanem annak egyik vetületeként. De bűnbocsánatnak lennie kell. Nagy bajban vagyok, ha még sincs. Hát, én ezért vagyok katolikus.
