Olvasd a Sárdobálót is!
− Te miért lettél katolikus?
− Bonyolult. Majd egyszer elmesélem.
Katolikus vagyok, a saját választásomból. Ahhoz szoktam, és a barátaim is ahhoz szoktak, hogy a dolgokat meg kell magyarázni. Márpedig első nekifutásra könnyebbnek látszik megmagyarázni, miért ne legyen az ember katolikus. A katolikus egyház elriasztó intézmény, álláspontja néhány kérdésben olyannyira kártékony, hogy elég könnyű megérteni az antiklerikális indulatokat. A papi nőtlenség, a női papság, a fogamzásgátlás és a homoszexualitás az a négy téma, amit nyugodtan nevezhetnék az egyház halálos bűneinek is, hiszen az ezekben elfoglalt álláspontja nem csak saját népszerűségét ássa alá, de emberi életeket nyomorít meg.
A papi nőtlenség nem biblikus előírás, a protestáns és a görögkeleti egyházak nem is ragaszkodnak hozzá. Történeti képződmény, ami kifejezetten az egyház szervezetei egységét volt hivatott erősíteni: egyben tartani a gyarapodó vagyont, és kizárni a vérségi lojalitásokat. Egyik oknak sincs már relevanciája. Van viszont az emberi érzelmeknek és vágyaknak. És most nem is azt emelném ki, ami pedig jogos kifogás, hogy miért olyan emberek a lelki vezetők, akiknek nincs tapasztalata az egyik legelemibb emberi kapcsolatról. Hanem azt, hogy miért olyan emberek a lelki vezetők, akik meg vannak sújtva az egyik legnagyobb lelki nyomorral. Meggyőződésem, hogy akit választásra kényszerítenek a párválasztás és a hivatás között, az beteg ember. Mérhetetlen emberi szenvedés a következmény, no meg kontraszelekció és paphiány.
A női papság elutasítását alá lehet ugyan támasztani a Bibliával, de elég esetlegesnek tűnik, hogy az Ószövetség rengeteg szabálya közül éppen melyiket alkalmazzuk, és melyiket nem. Megint mindkét oldal vesztes. Az egyház nélkülözi a női nézőpontot, azt a rengeteg tehetséget, amit a papnők hozhatnának az egyházba. És a nők megmaradnak örök másodrendűnek. Főleg a női szerzetesség megléte mellett nehéz épkézláb érvet hozni a női papság ellen: ha lemondhatnak a családról, és vállalhatják a hivatás minden nehézségét, miért nem tekintjük őket egyenrangúnak, olyannak, akik kiszolgáltathatják a szentségeket (ha ennél pl. az adott férfi jelleme nem akadály, hiszen csak közvetítője az isteni kegyelemnek).
A fogamzásgátlás elutasítása végképp ellentmond a józan észnek. Az elfogadott módszerek (naptárnézegetés) éppúgy magukban hordozzák az emberi beavatkozást az isteni tervbe, mint az elutasítottak (óvszer, tabletta), éppen csak feltűnő pontatlanságukkal tűnnek ki. De miért szabad önállóan döntenünk a párválasztásról (vagy az arról való lemondásról), a karrierről, sőt az életvitelünkről, ha a gyermekeinkről nem? Nem avatkozunk-e bele folytonosan az isteni tervbe? Vajon nem éppen a mi döntéseink révén valósul meg az isteni terv? Nem látom, hogyan másként lehetne. Ezt az egyházi előírást ráadásul alig valaki tartja be, hacsak nem maga a Jóisten tette sokkal terméktelenebbé a mai nőket.
A homoszexualitást szintén az Ószövetség nevezi bűnnek, többek között a húsos és tejes ételek együttfogyasztásával együtt. Igen, gúnyolódom, mert a kereszténység egyik nagy erénye éppen az, hogy meri értelmezni a Szentírást, hiszen tudja, vallja, hogy az különböző korokban élt emberek gyarló kísérlete az isteni sugallat megértésére. Ha a cordon bleu fogyasztását abszurd bűnnek tartani, miért nem az, ha két azonos nemű ember szereti egymást. A szexualitás erkölcsi kérdés. Erkölcsi kérdés, ha valaki visszaél a szexualitással járó érzelmi kötelékekkel. De maga az orientáció, az, hogy kit szeretünk, nem erkölcsi kérdés. A szeretet szent, akárki is a tárgya.
Sokan érvelnek úgy, és nehéz nem igazat adni nekik, hogy a fenti négy álláspont közös eredője a szexualitás és a nő generális elutasítása. Nehéz nem igazat adni, hiszen az egyház elutasítja magát a vitát is. Mintha nem tanulta volna meg a történelem leckéjét, hogy a tekintélyelv állandó alkalmazása magát a tekintélyt koptatja el. Hát ezért ne legyél katolikus.
Folytatása következik szerdán.
