Friss topikok

Licenc

Creative Commons Licenc

Fülke

Fülkeforradalom van! Mi tudósítunk.

"Árpád szabad népe nem tűr meg idegen zabolát" - a nemzeti függetlenség káros mítosza III.: A mítosz

2012.01.27. 07:00 | kolbenheyer | Szólj hozzá!

Címkék: nemzet függetlenség mítosz

Olvasd a Sárdobálót is!

A magyar kormány szabadságharcot vív. Ez az értelmezési kerete a jelenlegi gazdaságpolitikának. Megint nem egy szakpolitika tartalma, hanem a köré szőtt mítosz szerez neki támogatókat és ellenfeleket. A mítosz mindig konstrukció, de ezúttal nem csak hamis, de káros is. Szedjük szét.
I. A nemzet (01.23.), II. A függetlenség (01.25.), III. A mítosz (01.27.)


A nemzeti függetlenséget evidens értékként kezeljük, anélkül hogy rákérdeznénk, miért. Pedig a szóösszetétel csöppet sem egyértelmű, úgy pedig nehéz az értékéről nyilatkozni. Nézzük most már egészben: mi is az a nemzeti függetlenség? Mivel a definiálással eddig sem jutottunk sehova, most inkább azt vizsgáljuk meg, hogyan jött létre és működött ez a mítosz a magyar történelemben. Mint minden ez is 1848-cal kezdődött. A 19. század mifelénk is a modernizáció nagy korszaka, amikor többek között nálunk is meghonosodott az alkotmányosság, a természetes jogok elismerése és a piaci verseny. De a kor másik nagy divatjából sem lehetett kimaradni: az egyenjogú polgárok politikai közösségét nemzetként definiálták, amit egyben azonosítottak a magyarul beszélők kulturális közösségével is. Ez az egybeesés vezetett ahhoz a félreértéshez, hogy a modernizációpárti politikai elit és az azt gátolni igyekvő uralkodóház konfliktusát a magyar nemzet idegen elnyomókkal szembeni szabadságharcává stilizálták. Bár itt a túlzás költői eszközével éltem, az leszögezhető, hogy egyetlen, mégoly nemzetiszínűre mázolt uralkodóház sem volt akkoriban modernizációpárti, másrészt pedig a modernizációs törekvésekben sem volt semmi nemzeti jelleg, épphogy inkább a kozmopolita mintát követték.

A nemzet idegenek elleni szabadságharcának mítosza aztán rátelepedett a magyar történelem egyéb konfliktusaira is. Az már csak természetes, hogy a Habsburg uralkodók négy évszázada ezzel egy kalap alá került, 1526 és 1918 között itten csak sírás-rívás és fogaknak csikorgatása volt. Az ellenség archetípusa tehát Bécs. Ezzel tökéletesen el lehetett fedni a konfliktusok valódi mibenlétét. A mai magyar is tökéletesen azonosulni tud a 17. vagy 18. századi nemesség kisszerű előjogainak provinciális védelmével, hiszen ők a „nemzeti oldal”, és gondolkodás nélkül utasít el minden modernizációs törekvést, ha az a labancoktól ered. Amikor azonban a mítosz a Habsburg-évszázadokon túlra is kinyújtja csápjait, még furább zavarok következnek. A középkorban ugyanis lehetetlen a mai nemzeti kategóriákat alkalmazni, minden ilyen próbálkozás szánalmasra sikerül. Az Anjou-királyokat valamiért sikerült magyarnak elkönyvelni, ezért aztán Nagy Lajos képzeletbeli három tenger mosta birodalmának térképe „nemzeti radikális” budai kocsmák falát ékíti, Luxemburgi Zsigmondot viszont gyakorlatilag kiradírozta a nemzeti emlékezet. De a legviccesebb az, amikor az állam- és egyházalapítóként kanonizált és saját ünnepnappal is rendelkező Szent Istvánnal szemben az igaz magyar szívek azért Koppányért dobognak. Tényleg mindennél fontosabb a nemzeti függetlenség.

Károsnak azonban nem azért neveztem a mítoszt, mert emiatt hülyeségeket gondolnak az emberek a történelemről. Hanem azért, mert újra a zsákutcát választják a jelenben is. Róma és Bécs történelmietlen és nevetséges elutasítása ugyanis csak az ostobán újraírt múlt, Brüsszel démonizálása viszont az önsorsrontó jelen. Tényleg elég, ha egy miniszterelnök nyilvánvalóan káros gazdaságpolitikáját nemzeti szabadságharcként írja le? Ha leminősítésekkel vívott háborúról, a termőföld és a vízkészlet védelméről, az egyedi magyar út megtalálásáról vizionál? Tényleg elég a magyar választóknak egy metafora? Úgy tűnik, elég sokaknak igen. Senki nem hajlandó végiggondolni, hogy a magyar gazdaság ezer szállal kötődik a világhoz, hogy a magyar munkahelyek (szerencsére) a világpiacra termelnek, hogy az ország biztonságát nemzetközi szerződések garantálják, hogy a forint értéke bizony a külföldi bizalomtól függ? Dehogynem. Akkor viszont mondjuk ki, hogy a magyar nemzet érdeke nem valamilyen elvont függetlenség, hanem az egyén és valamennyi kisebb-nagyobb csoport tényleges önrendelkezése. Ehhez egyrészt működő demokráciára van szükség, amit nem szeretnénk a szabadságharc hevében lerombolva látni. Másrészt az egyéni gyarapodást ösztönző gazdaságra, amelyik leginkább nyitott: szívesen látja a külföldi tőkét, innovációt és munkaerőt. Teljesítsük ki az egyéni szabadságot és működtessük az önkéntes társulásokat – a nemzeti függetlenséget pedig tegyük be a vitrinbe a többi kacat mellé.

A bejegyzés trackback címe:

https://fulke.blog.hu/api/trackback/id/tr453569865

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.