Olvasd a Sárdobálót is!
Kormányunk előszeretettel folyamodik a ráolvasáshoz, múlt héten ennek két szimbolikus példájával is találkozhattunk. Országunk neve Magyar Köztársaságból Magyarországra változott, Alkotmány helyett pedig Alaptörvényünk lett. A változások azonban nem alkotnak rendszert, legalábbis nem a szerzők szándékai szerint. A legrendszerszerűbb maga az oktrojálás módja: nem tudjuk, kik találták ki, nem tudjuk, miért, és azt meg végképp nem, miért nem lehet ezekről a dolgokról beszélni a nép választott képviselőivel. És persze rendszerszerű maga a szómágia: a valóságot az elnevezések megváltoztatásával alakítjuk át. Ha mi adunk nevet a dolgoknak, azzal majdnem teremtővé léptünk elő. A Fidesz nyomot akar hagyni maga után, nagy, széles nyomot: ha ő ad nevet az országnak és a legfontosabb jogszabálynak, az bizony legalábbis elefántcsapás. A szavak hatalma óriási, de pont ezért zavarba ejtő, ha a teremtő aktus kiszámíthatatlan. Mert a két változás irány nagyon is különböző.
A Magyar Köztársaság vállaltan modern(ista), ideológiai töltetű országnév. A közelmúltban a Népköztársaság megtagadásaként a demokratikus Nyugathoz való visszatérést jelezte. Tágabb történeti kontextusban jelentheti a feudális monarchiák aufklérista elutasítását, de éppúgy a modern diktatúrákkal való republikánus-demokrata dacolást. A Magyarország ezzel szemben tradicionalista elnevezés, inkább földrajzi, esetleg néprajzi fogalom, mint politikai. Erős a gyanúm, hogy Orbán Viktor veretes kijelentése cseng vissza benne, miszerint „a köztársaság csupán a nemzet ruhája”. De akkor nagyon fals ez a csengés, hiszen a nemzet politikai fogalom, a magyar nemzetet bizony éppen a Magyar Királyság, majd a Magyar Köztársaság konstituálta. Magyarország legfeljebb a magyar etnikum csigaháza, ha már mi is költőiek akarunk lenni. Amivel nincs önmagában baj (a költőiséggel sincs, de most a szó etnikai tartalmára célzok), csak épp nem ez volt a szándék. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy itt mindenképpen reakciós gesztussal van dolgunk: valamilyen (vélt) ősi, és épp ezért tökéletesebb állapot helyreállítása történt.
És éppen ez nem mondható el az Alaptörvényről. Az alkotmány gyönyörű, régi, nyelvújítás-kori magyar szó. Tökéletesen illik a klasszikus államjogi kifejezések sorába, és szinte halljuk, ahogy Széchenyi, Kossuth vagy Deák mondhatta, éppen az a generáció tehát, amelynek munkásságát még nemzeti konszenzus övezi. Alkotmánya minden államnak lehet, hiszen van történelmi alkotmány, sőt nemesi-rendi is, van íratlan, meg írott. Magyarországnak (sic!) pl. egyesek szerint mintegy ezeréves alkotmánya van. Pardon, volt. Alaptörvénye van, amiről mindezt a sok jót nem tudjuk elmondani. Az alaptörvény egyrészt olyan, mintha nem is szó lenne, hanem tömör magyarázat. Mondjuk, oktatási intézményt mondunk iskola helyett. Hát nem mondunk, mert ronda. Az alaptörvény is ronda. A nyelvész énem mindjárt rácsap a kezemre, de addig még gyorsan leírom: ronda, mert nem „igazi magyar szó”. Nem tehetek róla, de az alaptörvény az bizony Grundgesetz. Nekem semmi bajom a német szavakkal, de biztos ezt akarták, kedves képviselő hölgyek/urak?
No, de mindez csak azt bizonyítja, hogy kapkodnak, nem figyelnek, sőt nem is nagyon értenek-tudnak. Sajnos ennél többet is bizonyít. Se a Magyarország, se az alaptörvény szóval nincs gond. Ám azzal, hogy a köztársaságot és az alkotmányt szüntetik meg a szavak szintjén (is), azzal nagyon is van. Az indulat, ami mögötte van, a mindent elsöpörni, mégpedig minden eddigit, legfőképp pedig minden modernet és nemzetietlent elsöpörni vágyás indulata nagyon ismerős. Definiáljuk: ez forradalmi indulat, fehér forradalmi. Az elmúlt évszázad legjelentősebb fehér forradalma a fasizmus volt. Én soha nem neveztem a Fideszt fasisztának, most se fogom. De nem tudom nem észrevenni, hogy rossz társaságba keveredett.
